A bajba került mesemondó

Joseph Jacobs meséje

 

V

alamikor régen Írországban, még Danu istennő korszakában, élt egy Leinster nevű király, aki imádott történeteket hallgatni. Mint akkoriban sok más uralkodónak, neki is volt egy kedvenc mesemondója, aki tekintélyes nagyságú földet birtokolhatott, feltéve, hogy minden este új történetet mesél a királyának.

A mesemondó által ismert elbeszéléseknek nem volt se szeri-se száma, s bár a dér már beborította a haját, mégis minden este teljesíteni tudta a király óhaját, és mindig új históriával tudta meglepni.

Egyik reggel, mikor felébredt, szokása szerint kiment a kertjébe sétálni, hogy kigondolja az aznapi mesét. Csakhogy ezúttal hiába gondolkodott, semmi nem jutott az eszébe. Fel s alá járkált, és egyre izgatottabb lett, mert még sosem ült le úgy a reggelizőasztalhoz, hogy ne született volna meg az esti történet a fejében.

A felesége észrevette, hogy az urát bántja valami.

– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte.

– Mióta a királyt szolgálom, még sosem fordult elő, hogy ne tudjak új mesét mondani neki lefekvés előtt. De ma reggel nem ötlöttem ki semmit, és nem tudom, mitévő legyek. Legjobb lenne, ha menten meghalnék, mert este, ha a király hívatni fog, örök szégyenben fogok maradni előtte.

A felesége ekkor kipillantott az ablakon, és észrevett valami furcsaságot.

– Mi lehet az a fekete dolog ott a kertünk végében?

– Nem tudom – felelte a férje. – Nézzük meg!

Odamentek, s látták, hogy egy nyomorúságos küllemű öregember fekszik a földön.

– Ki vagy te, jóember? – kérdezte a mesemondó.

– Ugyan, számít valakinek, hogy ki vagyok én? Csak egy szegény, öreg, sánta, nyomorult teremtés, aki leült ide, hogy pihenjen egy kicsit.

– És mi az a doboz meg az a kocka, amit a kezedben látok? – tudakolta a mesemondó.

– Hát éppen arra várok, hogy akad-e valaki, aki játszana velem – válaszolta az öreg.

– Játszani veled? És ugyan milyen vagyonod van neked, amit feltehetnél a játékban?

– Száz arany van a tárcámban.

– Játsszál vele! – súgta a feleség az urának. – Talán közben eszedbe jut valami történet, amit elmondhatsz a királynak.

A mesemondó hallgatott a feleségére, de a játék nem sokáig tartott, mert hamar elvesztette minden fillérjét.

– Bolond vagyok, hogy belementem a játékba – bosszankodott a mesemondó.

– Nem játsszunk tovább? – kérdezte a koldus.

– Ne tréfálj velem, most nyerted el minden pénzemet!

– És talán nincsen más vagyonod? Hintód, lovaid, kutyáid?

– De még milyenek!

– Akkor hát játsszunk, és én cserébe felteszem minden aranyamat – erősködött a koldus.

– Azt már nem! – vonta össze a szemöldökét a mesemondó. – Írország összes aranyáért sem kockáztatnám meg, hogy szeretett feleségemnek gyalog kelljen járnia.

De a felesége megint igyekezett rábeszélni:

– Én nem bánom, ha gyalog kell járnom, ha te se.

Folytatták hát a játékot, de a mesemondónak most sem volt szerencséje, egy dobásból elvesztette a hintót, a lovait meg a kutyáit.

– Játsszunk még egyet? – kérdezte ismét a koldus.

– Csúfot űzöl belőlem? Mit tehetnék még kockára?

– Van egy remek ajánlatom – mondta ravaszul a koldus. – Ha te nyersz, mindent visszakapsz, de ha én nyerek, nekem adod a feleségedet.

A mesemondó erre szó nélkül sarkon fordult, de a felesége megállította.

– Fogadd el az ajánlatát – biztatta az asszony. – Harmadjára már biztosan melléd szegődik a szerencse!

A mesemondó hajlott a rábeszélésre, de ezúttal is vesztett, a felesége meg tüstént leült a koldus mellé.

– Ilyen könnyen elhagysz engem? – háborodott fel a férje.

– Mit tehetnék? – kérdezte az asszony. – A koldus elnyert engem, csak nem akarod becsapni őt?

– Van még valamid, ami eljátszhatnál? – kérdezte a koldus a mesemondót.

– Jól tudod, hogy nincs.

– Akkor azt mondom, hogy játsszunk még egyet, és most te leszel a tét cserébe mindenért, amit elnyertem tőled.

Megint játszottak, és a mesemondó ismét vesztett.

– Immár én is a tiéd vagyok -mérgelődött -, mondd, mit akarsz tőlem?

– Hamarosan megtudod – szólt a koldus, majd előhúzott a zsebéből egy kötelet meg egy pálcát, és megkérdezte: – Mi szeretnél lenni, szarvas, róka vagy nyúl? De ebben a pillanatban döntsd el, mert később már nem választhatsz!

A mesemondó rávágta, hogy nyúl. Erre a koldus ráhajította a kötelet a nyakára, és a következő pillanatban a mesemondó helyébe egy hosszú fülű nyuszi termett.

Ekkor nem más, mint maga a felesége szólította a kutyákat, hogy kapják el a nyulat. A tapsifüles rögvest menekülőre fogta, a kutyák meg a nyomába eredtek. A koldus és az asszony nem győztek mulatni azon, ahogy a kis nyuszi bukdácsol az üldözői elől. Az asszony lábainál próbált menedéket találni, de a felesége visszahajította a kutyák elé. Végül a koldus állította meg az ebeket, majd rásuhintott a pálcával a nyúlra, s az visszaváltozott emberré.

– Na, hogy tetszett a játék? – kérdezte nevetve a koldus.

– Talán másnak játék volt, de nekem nem – dühöngött a mesemondó, aki a sok futástól csak lihegett, alig kapott levegőt. Aztán megkérdezte: – Szeretném megtudni, ha nem túl nagy kérés, hogy ki vagy te egyáltalán, honnan jöttél, és miért leled örömöd egy magamfajta egyszerű ember kínzásában?

– Ó – felelte a koldus. – Hétköznapi ember vagyok én, egyik nap szegény, másik nap gazdag. De ha jobban meg akarsz ismerni, hát gyere velem, és talán többet megtudhatsz rólam, mintha csak egyedül mennél.

Ám mielőtt elindultak volna, a koldus elővette a tárcáját, és egy mozdulattal előhúzott belőle egy kellemes küllemű úriembert, akihez így szólt:

– Vigyázz erre a hölgyre, a hintóra, a lovakra meg a kutyákra, a te gondjaidra bízom őket!

A következő pillanatban a koldus, az asszony, a hintó, a lovak, a kutyák és a tárcából előhúzott ember is eltűntek, a mesemondó pedig egy ír nemes, O’Donell kastélyában találta magát. Láthatatlan volt, őt nem látta senki, de ő mindent látott és hallott.

O’Donell a fogadótermében feküdt, testét és lelkét fáradtság gyötörte. Ekkor valaki kopogtatott az ajtaján.

– Menj, és nézd meg, ki az! – utasította az ajtónállót.

A szolgáló kinyitotta az ajtót, és ott állt előtte a sovány, szürke, koldus. Oldalán hosszú kard villant elő, hegyes fülei kilyukasztották a kalapját, a cipője csordultig volt sáros vízzel, hátát egy rongyos köpeny borította, kezében meg egy magyalágat szorongatott.

mesemond

– Isten tartson meg jó egészségben, O’Donell! – köszöntötte a gazdát.

– Téged hasonlóképpen – felelte a nemes. – Mi járatban vagy?

– A Föld legmesszibb folyamától jövök,

   Völgyekből, hol fehér hattyúk szállnak,

    Egyik éjjelt Islay, a másikat Man szigetén töltöm,

    A harmadikat meg hegynek hideg oldalában.

– Ó, hát te lennél az a nagy utazó! – kiáltotta O’Donell lelkesen. – Mesélj, mit tanultál hosszú utad során?

– Tudd meg, hogy én egy igazi varázsló vagyok – büszkélkedett a szürke koldus -, és öt ezüstért cserébe máris bemutatok neked egy trükköt.

O’Donell rábólintott, mire a koldus elővett három szalmaszálat, és a tenyerébe tette őket egymás mellé.

– És most elfújom a középsőt úgy, hogy a két szélső a helyén marad!

– Ezt nem tudod megcsinálni! – jegyezte meg O”Donell.

A koldus erre rátette egy-egy ujját a szélső szalmaszálakra, aztán a középsőt egyetlen fújással elfújta.

– Ez egy jó trükk – nevetett O’Donell, és odaadta az öt ezüstöt.

– Szívesen megcsinálom még egyszer két ezüstért – mondta a koldus.

Az uraság odaadta neki a pénzt, s a koldus újra megcsinálta a trükköt: rátette egy-egy ujját a két szélső szalmaszálra, a középsőt meg elfújta.

– Hat ezüstért bemutatok egy másik trükköt – szólt a koldus, és O’Donell azt is odaígérte neki.

– Nézd a füleimet! – szólt a koldus. – Az egyiket mozgatni fogom úgy, hogy közben a másik meg se fog moccanni!

– Ezt könnyű lesz szemügyre venni, mert jó nagy füleid vannak, de nem hiszem, hogy úgy tudod mozgatni az egyik füledet, hogy közben a másik ne mozdulna.

A koldus erre megfogta az egyik fülét, és meghúzta.

– Láthatod, hogy megmozdult, anélkül, hogy a másik megmoccant volna!

O’Donell nagyot nevetett az újabb trükkön, és odaadta neki a hat ezüstöt.

– Ezt nevezed trükknek! – csattant fel mérgesen az egyik szolgáló. – Hiszen ezt bárki meg tudja csinálni! – A szolga bizonyságképpen megfogta az egyik fülét, és jól meghúzta – de mi történt! Nem csak a fülét húzta meg, hanem az egész fejét lehúzta a nyakáról!

– Fura trükköket tudok mutatni, igaz O’Donell? – szólt a koldus. – De megismertetlek egy még különösebbel, ha adsz még hat ezüstöt!

– Megkapod! – vágta rá ’O’Donell.

A szikár koldus elővett egy zacskót a hóna alól, abból meg egy selyemgombolyagot. A gombolyagot letekerte, majd feldobta a tiszta, kék ég felé, mire a selyemszál létrává változott. A koldus ekkor egy nyulat tett a létrára, hadd szaladjon fel rajta, a nyomába meg egy piros fülű kutyát, hogy fusson utána.

– Van-e itt valaki – kérdezte a koldus – aki a kutya nyomába eredne?

– Én! – jelentkezett a gazda egyik szolgálója.

– Akkor siess! – mondta a koldus. – De figyelmeztetlek, ha engeded, hogy a kutya elkapja a nyulamat, a fejedet veszem, mikor visszajössz.

A szolga a kutya után eredt, és hamarosan el is tűnt a szemük elől.

Már jó ideje várták őket odalent, mikor így szólt a koldus:

– Attól tartok, a kutya megfogta a nyulamat, a barátunk pedig elaludt.

A koldus elkezdte felgombolyítani a selyemszálat, mire lejött a szolga, utána meg a piros fülű kutya, aki megette a nyulat.

A koldus nem teketóriázott, ahogy ígérte, leütötte a szolga fejét.

– Ő az én szolgálóm volt – mérgelődött O’Donell –, nekem lett volna jogom megbüntetni!

– Adj öt ezüstöt – mondta a koldus -, és a feje újra a helyén lesz!

O’Donell kifizette, mire a szolga feje újra ott volt a nyakán, s tanulva az esetből, ezután mindig alaposan nyitva tartotta a szemét.

A következő pillanatban eltűnt a szürke koldus, és senki nem tudta megmondani, hogy vajon elszállt a levegőbe, vagy a föld nyelte el.

Leinster király szívét eközben nagy bánat nyomta, mert eljött az este, és kedvenc mesemondójának híre-hamva sem volt.

– Menj az ajtóhoz – szólt az ajtónállónak –, és nézd meg, akad-e valaki, aki hírt adhat az én mesemondómról.

Az őr így is tett, s mikor kinyitotta az ajtót, ott állt előtte a sovány, szürke koldus. Oldalán hosszú kard villant elő, hegyes fülei kilyukasztották a kalapját, a cipője csordultig volt sáros vízzel, hátát egy rongyos köpeny borította, kezében meg egy három húros hárfát szorongatott.

Mikor a király megtudta, hogy egy muzsikus van odakint, szólt, hogy engedjék be.

– Nekem vannak a legjobb hárfázó muzsikusaim egész Írországban – dicsekedett a király, majd intett nekik, hogy játszanak.

A koldus türelmesen végighallgatta a muzsikát.

– Hallottál valaha ehhez foghatót? – kérdezte büszkén a király.

– Felséges uram, a bogarak zümmögése, vagy a macskák nyávogása, de még a férjét szidó zsémbes asszony károgása is dallamosabbak a fülemnek, mint hárfásaid játéka – felelte pimaszul a koldus.

Mikor a zenészek ezt meghallották, kivont kardal rontottak a  koldusra, de ahelyett, hogy elérték volna, mind keresztülestek egymáson.

A király megunta a ribilliót:

– Ha ma nem hallhatok egyetlen történetet sem, legalább hagyjatok nyugodtan pihenni! Aki pedig a veszekedést kezdte, akasszátok fel a bitófára!

Az őrök megragadták a szürke koldust, és felakasztották az akasztófára. De mire visszaértek a terembe, a koldus ott ücsörgött épen és egészségesen egy padon, és éppen egy korsó sört emelt a szájához.

– Ebben a minutumban lógattunk fel! – csodálkozott az őrök parancsnoka.

– Engem ugyan nem lógattatok fel! – mosolygott a koldus. – Nézzetek csak utána!

Az őrök visszamentek a bitófához, s valóban, nem volt ott senki sem. Tanácstalanul mentek a királyhoz, és elmondták, hogy a koldust hiába akasztották fel, megint itt van, mintha mi se történt volna.

– Hát akasszátok fel újra! – parancsolta a király, aztán visszafeküdt aludni.

Az őrök megint megtették, de mire visszamentek a terembe, a koldus újfent ott üldögélt és iszogatott.

– Harmadszor is fel akartok akasztani? – kérdezte.

– Nem – mondta a parancsnok -, inkább menj, amerre akarsz, amilyen gyorsan csak lehet. Már így is elég galibát csináltál.

– Okos beszéd! – szólt a koldus. – S minthogy rájöttél, milyen ostobaság fellógatni valakit, csak azért, mert hibát talált a muzsikusok játékában, elárulom neked, hogy mire visszamész a társaidhoz, látni fogod, hogy semmire sem emlékeznek abból, ami történt.

Ahogy ezt elmondta, eltűnt, és a mesemondó újra ott találta magát a koldussal, ahol először találkoztak. A felesége is ott volt a hintóval, a lovakkal meg a kutyákkal együtt.

– Nem gyötörlek tovább – mondta a koldus. – Itt a hintód, a lovaid, a kutyáid, a feleséged és a pénzed. Nekem nem kellenek. Mind a tiéd.

– Ami a hintót, a lovakat és a kutyákat illeti, azokat elfogadom, de a feleségemet és a pénzemet tartsd meg. Nekem nem kell olyan asszony, aki maga dobott a kutyáim elé, s aki elhagyott egy öreg koldusért.

– Nem vagyok sem öreg, sem koldus, ahogy hiszed – magyarázta a szürke ember. – Angus vagyok, varázsló, akivel sok jót tett Leinster király és te magad is. Ma reggel megneszeltem, hogy milyen bajban vagy, és úgy döntöttem, kihúzlak belőle. Ne haragudj a feleségedre, az a varázslat, ami téged eltüntetett, az ő elméjét is elbájolta. Bocsáss meg neki, nem tudta, mit cselekszik. S ne feledd, hogy immáron van egy jó történeted, amit elmesélhetsz a királynak.

A szürke ember ekkor eltűnt, és a mesemondó rádöbbent, hogy tényleg van oka az örömre, hiszen van mit mesélnie. Este elmondta a királynak az elejétől a végéig, hogy mi történt vele, s a király úgy kacagott rajta, hogy nem is jött álom a szemére.

Attól kezdve a mesemondónak soha többé nem kellett új történetet kitalálnia, mert a király minden este újra és újra meg akarta hallgatni a szürke koldus mulatságos történetét.

 

Illusztráció: John D. Batten

 

 

1 hozzászólás itt: “A bajba került mesemondó”

  • Zsuzsanna:

    Még sosem olvastam ezt a mesét. Nagyon érdekes volt, tetszett!

Szólj hozzá

A Mesesarokban már több mint 150 mesét olvashattok!
Legutóbbi hozzászólások
Szerzői jogi közlemény
A 'mesesarok.blogolj.net' internetes oldal valamennyi meséje, beleértve a fordításokat is, szerzői jogvédelem alá esik. Tilos bármilyen célú felhasználásuk a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül!