Jankó és az arany tubákosszelence

2012. május. 27.

Joseph Jacobs meséje

 

Réges-régen, nem az én időmben, és nem is a te idődben, élt egyszer egy idős asszony meg egy idős ember, akik egy nagy erdő közepén éltek egyetlen fiúkkal, Jankóval. Ez a fiú bizony még életében nem látott más embert a szülein kívül, de azért nagyon jól tudta, hogy élnek más emberek is a világban, mert odahaza sok könyve volt, és azokból sok mindent megtudott róluk. Nem vágyott azonban a nagyvilágba egészen addig, míg egyik könyvében nem olvasott szépséges hercegnőkről. Akkor aztán olyannyira óhajtotta látni a világot, hogy egy nap, mikor édesapja odavolt az erdőbe fát vágni, édesanyja elé állt, és elmondta, hogy szerencsét akar próbálni más országban is, és új embereket akar megismerni.

– Itthon semmi mást nem látok magam körül, mint a fákat – mondta Jankó. – Ha itt maradok, félek, hogy megbolondulok, mielőtt bármit is láttam volna a nagyvilágból.

Az anyja nem tudott, mit tenni, elfogadta fia döntését.

– Menj csak fiam, ha menni akarsz, Isten segítse utadat.

Mikor indult a fiú, szembetalálkozott édesapjával.

– Hová mész, édes fiam?- kérdezte Jankót, aki szóról-szóra elismételte apjának, amit édesanyjának is mondott.

– Sajnálom, hogy így döntöttél – búslakodott az apja -, de ha már elhatároztad, akkor az lesz a legjobb, ha elmégy.

Szegény fiú nem jutott messzire, mert az édesapja hamar visszahívta őt. Elővett a zsebéből egy arany tubákosszelencét, és átnyújtotta Jankónak.

– Fogd ezt a szelencét, fiam, és őrizd meg jól. De ne nyisd fel semmi esetre sem, csakis akkor, ha közel a vég.

Elindult hát Jankó az ismeretlenbe, de nemsokára már fáradt volt és éhes, ráadásul az utat is alig látta maga előtt, úgy rásötétedett. Egyszercsak észrevett a távolban egy kis fényt, hát arra indult. Mikor odaért, bekopogtatott a ház ajtaján, és egy szobalány nyitott neki ajtót. Jankó szállást kért éjszakára. A szobalány kedvesen behívta őt a kandalló mellé, hogy melegedjen, és megvendégelte finom étellel-itallal. Miközben Jankó falatozott, belépett a szobába a ház fiatal kisasszonya, és amint egymásra pillantottak, rögtön szerelem gyúlt a szívükben. A lány rögtön szaladt édesapjához, hogy elmondja, hogy egy csinos, fiatal férfi van a házukban, és megszerették egymást. Az apa meg faggatni kezdte Jankót, hogy mihez ért. No, ez a buta Jankó erre azt felelte, hogy mindenhez, mert bármit meg tud csinálni. Ő persze magában holmi ház körüli munkára gondolt, nem úgy a leány édesapja.

– Nos – szólt az apa komoly hangon -, ha bármit meg tudsz csinálni, akkor azt akarom, hogy reggel nyolc órára a házam előtt álljon egy nagy tó a legnagyobb hadihajókkal, és királyi tiszteletadással dördüljenek el a legnagyobb hajó fedélzetéről az ágyúszók, és ezek olyan hangosak legyenek, hogy eltörjön beléjük a lányom ágyának a lába. Ha ezt nem tudod megtenni, az életeddel fogsz megfizetni!

– Jól van – mondta Jankó, és elment lefeküdni. Mielőtt elaludt volna, elmondott egy imát, és álomra hajtotta a fejét. Mikor felkelt, már majdnem nyolc óra volt, és alig maradt ideje arra, hogy kigondolja, mihez is kezdjen szorult helyzetében. Ekkor jutott eszébe a kis tubákosszelence, amit édesapjától kapott. „Még sosem volt ilyen közel a halálom” –gondolta, hát elővette a zsebéből a szelencét. Mikor felnyitotta, meglepetten látta, hogy három kis pirosruhás emberke van a dobozban. Rögtön felugrottak Jankó láttán, és megkérdezték:

– Mit kívánsz tőlünk?

– Hát – hebegte Jankó -, először is szeretnék egy nagy tavat a ház elé, arra a világ legnagyobb hadihajóit, azok közül is a legnagyobbról dördüljön el királyi ágyúszó, és végül törjön el az ágy lába, amin a ház kisasszonya alszik.

– Rendben – felelték az emberkék. – Te csak pihenj nyugodtan.

De alighogy elmondta Jankó a kívánságait, máris szaladhatott az ablakhoz, mert meghallotta az ágyúszót, és amikor megpillantotta a hadihajókat, úgy érezte, ez a legcsodálatosabb látvány, amit valaha is látott, mióta eljött az erdőből, ahol a szüleivel lakott.

Jankó felöltözött, elmondott egy imát, aztán nevetve és büszkén ment a házigazda elébe, mert örült, hogy minden ilyen jól sikerült. Az apa boldogan fogadta őt a reggeliző asztalnál.

– Valóban nagyon okos vagy, fiatalember, most már csak két dolgot kell megtenned, és akkor feleségül veheted a lányomat.

Jankó és a lány egymásra pillantottak, miközben az apa elmondta második kívánságát. Hogy ne húzzuk az időt, elmondom, hogy azt kívánta, hogy egy mérföldes körzetben vágja ki Jankó az összes fát, és reggel nyolc órára rakja halomba a ház előtt. Jankó ezt is teljesítette, az apa legnagyobb megelégedésére.

– Harmadik kívánságom – szólt az apa -, hogy holnap reggel nyolc órára álljon itt egy nagy vár tizenkét arany pilléren, és egy ezred katona, akiknek a főkapitány azt parancsolja, hogy ’Fegyvert vállhoz!’.

Jankó ezt is teljesítette, és övé lett a leány keze! De boldogság helyett, szörnyű dolog következett!

Történt ugyanis, hogy a lány apja vendégségbe hívta a környék összes nagyurát egy vadászatra, na meg persze azért, hogy lássák a szép várat. A társaság vadászni indult, és Jankót is meghívták. Felöltöztették skarlátvörös ruhába, meg adtak alá egy jó lovat. Csakhogy Jankó otthagyta a szobájában a régi gúnyáját, benne az arany tubákosszelencével, amit az inasa meg is talált, mikor a ruhákat rendezgette. Rögtön felnyitotta a szelencét, és a három pirosruhás emberke megkérdezte tőle is, hogy mit kíván.

– Azt akarom – szólt az inas -, hogy a tizenkét arany pilléren nyugvó várat vigyétek el nagyon messzire, ki a tengerre.

– Rendben. Akarsz menni te is vele? – kérdezték az emberkék.

– Igen – mondta az inas kis gondolkodás után, és máris eltűnt a várral együtt.

Mire Jankó és az úri társaság visszaért a vadászatról, a várnak már hűlt helye volt.

Az apa rögtön rámordult a fiúra, hogy így becsapta, és eltüntette a szép várat, és máris el akarta választani a fiatal párt. Végül kapott Jankó egy évet és egy napot arra, hogy megtalálja a várat, és visszahozza. Sőt, az útra adott neki egy lovat, és némi pénzt a zsebébe.

Elindult Jankó, hogy meglelje a várat, hegyeken, völgyeken, dombokon és erdőkön át lovagolt, és már messzebb járt, mint amit bárki el tud képzelni. Végül eljutott minden egerek királyának a palotájához. Ott bebocsátást kért egy kisegértől, aki a kaput őrizte, és elvezették a király elébe.

– Mi járatban vagy errefelé? – kérdezte a király Jankótól.

A fiú elmondta, hogy a várát keresi, aztán megkérdezte a királytól, hogy nem-e tud valamit a tizenkét aranypilléres várról.

 A király megrázta a fejét, mondván, hogy ő bizony hírét se hallotta, de minthogy ő a világ összes egerének a királya, hát majd megkérdezi tőlük, hogy ők látták-e a várat valahol.

Megvendégelte Jankót, reggel pedig az első dolga volt, hogy kiment a fiúval a földekre, és összehívta az összes kisegeret. Megkérdezte tőlük, hogy látták-e a várat, ami tizenkét arany pilléren nyugszik, de sajnos, egyik egérke sem látta.

Így szólt erre az egerek királya:

– Van nekem két testvérem. Egyikük a békák királya, a másik a madaraké. Talán ők tudnak valamit az elveszett várról.

A király adott egy gyorsabb paripát Jankónak, és egy tortát is küldött vele a békák királyának, hogy mikor a fiú megérkezik, testvérbátyja tudja, hogy az egerek királya küldte hozzá.

Már indult volna, mikor a palotát őrző kisegér odaszaladt hozzá.

– Jobb lesz, ha veled tartok, talán segítségedre lehetek utad során.

Jankó nem akarta elvinni a kisegeret, nehogy az egerek királyát magára haragítsa, de az egérke addig erősködött, míg a fiú bele nem egyezett. A kis állat lelkesen szaladt fel a ló lábán egyenesen Jankóhoz, aki bedugta a zsebébe.

Mikor elérték a békák királyának palotáját, a kaput őrző béka állt az útjukba. Jankó elmondta, mi járatban van, és miután beengedték a királyhoz, elpanaszolta, hogy milyen ügyben jár arra. A békák királya is megvendégelte, reggel pedig első dolga volt, hogy a fiú segítségére legyen. Vicces hangon elkurjantotta magát, mire a világ összes békája odasereglett köréje. Megkérdezte tőlük, hogy láttak-e egy várat, ami tizenkét arany pilléren áll, de azok csak ennyit feleltek:

– Bre-ke-ke.

Ez annyit jelentett, hogy nem, így hát, Jankó náluk sem járt sikerrel.

A békakirály útba igazította a madarak királyához, adott neki egy gyorsabb lovat, na meg ő is küldött Jankóval egy tortát a testvérének.

A fiú már vágtatott volna sebesen, ám a kaput őrző béka elébe állt, és megkérdezte, nem vinné-e Jankó magával. A legény vonakodott, de a kis béka addig erőltette a dolgot, míg Jankó bele nem egyezett. A béka felugrott a ló hátára, a fiú meg betette a másik mellényzsebébe.

A madarak királyához háromszor olyan hosszú volt az út, mint amit Jankó eddig megtett, de végül csak elérkezett hozzá is. A palota előtt álló őrszem mellett szó nélkül ment el, majd beszélt a királlyal, aki megvendégelte őt, és reggel összehívta a világ összes madarát, hogy megkérdezze tőlük, látták-e Jankó várát.

De minden madár azt felelte, hogy nem látták.

A király elgondolkodott, aztán megkérdezte a többieket, hogy hol van a nagy madár. Jó időbe telt, mire egy hatalmas sasmadár megjelent az égen, és leszállt a király előtt. A király tőle is megkérdezte, hogy látta-e az aranypilléres várat.

– Igen, láttam – szólt a sas. –Tudom, hol van.

– Azt a várat ez az ifjú legény vesztette el – mondta a király Jankóra pillantva. – Vidd el őt a várhoz, kérlek.

Jankó felült a sas hátára, és hamarosan meg is pillantotta a tizenkét aranypilléres várat. Most aztán azon kellett törnie a fejét, hogyan tudná visszaszerezni arany tubákosszelencéjét.

Ekkor lépett elő a kisegér, és felajánlotta, hogy ő majd besurran, és megszerzi. Sikerrel is járt, és hamarosan a tubákosszelencével tért vissza Jankóhoz. Felszálltak mindannyian a sasmadárral, és hazafelé tartottak. Éppen a tenger felett repültek, mikor a szelence véletlenül belepottyant a vízbe, és lesüllyedt a tenger fenekére.

– Na – szólt a béka -, tudtam, hogy rám is szükséged lesz. Engedjetek csak le a vízbe, én majd megkeresem a szelencédet.

Leengedték hát a békát a vízbe, és ő három nap három éjjel kereste a tubákosszelencét. De mikor végül feljött a víz színére, üres kézzel tért vissza. Vett egy mély lélegzetet, és másodszor is lemerült, aztán egy éj és egy nap után a kis dobozkával került elő.

Négy nap után értek vissza a madarak királyához, aki nagy örömmel fogadta őket. Jankó ekkor kinyitotta a tubákosszelencét, és arra kérte a három emberkét, hogy hozzák el az aranypilléres várat. Kilenc nap telt el, mire a pirosruhás emberkéknek sikerült visszahozniuk a várat. A madarak királya elámult a látványtól, még sosem látott ehhez foghatót. Belülről is szemügyre vette. De Jankónak már sietnie kellett, mert az egy év és egy nap a végéhez közeledett. Hazafelé megmutatta a várat a békák és az egerek királyának is, és köszönetet mondott nekik a segítségért. Az egerek királyánál felült saját lova hátára, és sietősen indult hazafelé. De már nagyon fáradt és álmos volt, és bizonyosan eltévedt volna, ha a három kis emberke nem vezeti a helyes irányba. Megszaporázták lépteiket, és Jankónak sikerült időben hazaérnie feleségéhez, aki nagy örömmel üdvözölte őt. Azóta is boldogan élnek, és Jankó szüleit is gyakran meglátogatják a nagy erdő közepén.

♠Vége♠

Illusztráció: Joseph Jacobs




1 hozzászólás itt: “Jankó és az arany tubákosszelence”

  1.   tóth edit ekkor: 2017. február 13. hétfő 07:12

    nagyon tetszett

TrackBack URI | Hozzászólások RSS

Szólj hozzá!

Név

E-mail

Honlap

Mondd el mit gondolsz

    2017. október
    h k s c p s v
         
     1
    2345678
    9101112131415
    16171819202122
    23242526272829
    3031