Citromból jött szerelem

Consiglieri Pedroso meséje

Élt egyszer egy királyfi, aki imádott barangolni birodalma erdeiben. Egyik nap egy keskeny kis csapáson egy idős asszonnyal találkozott, aki az éhhalál küszöbén állt. A herceg rögtön odaadta neki azt az ételt és italt, ami nála volt, hogy az asszony csillapíthassa éhét és szomját. Miután az asszony jót evett és ivott, hálás szemekkel nézett a hercegre.

– Kedves, uram! Nekem nincsen semmim, amivel méltón kifejezhetném a hálámat. De van nálam három citrom, ezekkel szeretném megköszönni, amit értem tettél – mondta az asszony. – Arra azonban nagyon vigyázz, hogy csak akkor nyisd fel őket, ha víz közelében vagy, és hosszában vágd fel őket, ne keresztbe!

A herceg elfogadta a három citromot, és megígérte, hogy mindent úgy tesz, ahogy az asszony tanácsolta.

Elbúcsúztak egymástól, a herceg pedig folytatta az útját hazafelé. Nem sokkal később, úgy döntött, felnyitja az egyik citromot, csakhogy megfeledkezett az asszony intelmeiről, és felvágta a citromot, anélkül, hogy akár egy csepp víz is lett volna a közelében. A citromból egy gyönyörű leány ugrott elő, festeni sem lehetett volna szebbet.

– Adj innom, különben meghalok! – mondta kérlelő hangon.

A herceg nem tudott vizet adni a lánynak, ezért nem volt képes megmenteni a lány életét. Az ifjú egészen kétségbeesett bánatában, de minthogy még két citrom volt a zsebében, megbékélt a szíve, és erősen megfogadta magában, hogy még egyszer nem felejtkezik el az asszony kéréséről.

Talán a hosszú, fáradtságos útnak volt köszönhető, hogy a hercegnek másodjára is kiment a fejéből, hogy csak víz mellett szabad felnyitnia a citromot. Mikor felvágta, még az elsőnél is szebb leány jött elő belőle, ám azt is elvesztette, mert nem tudott neki inni adni.

A herceg ismét nagyon elbúsult, és elhatározta, hogy semmi estre sem nyitja fel a harmadik citromot, mert nem akarja még egy lány halálát okozni. De azért nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy milyen szépséget rejthet, ezért amint egy forráshoz ért, felvágta a harmadik citromot is. Ez a lány még szebb volt, mint az előző kettő, szem nem látott nála gyönyörűbbet.

– Adj vizet, különben meghalok! – kérlelte a lány az ifjút.

A herceg nem tétovázott, hamar megitatta a leányt forrásvízzel. Ettől a lány jobban érezte magát, de annyira sápadt volt, vékony és gyenge, hogy a herceg jobbnak látta, ha a lányt otthagyja, mert nagyon hosszú volt még az út a palotáig.

A forrás mellett állt egy nagy fa. A herceg megkérte a lányt, hogy másszon fel a fára, míg ő vissza nem tér érte egy hintóval. A lány így is tett, a herceg meg elment.

Nemsokára egy cselédruhás, igen csúnyácska asszony érkezett a forráshoz, hogy telemerje a kancsóját vízzel. Mikor a víz fölé hajolt, egyszercsak megpillantotta a lány tükröződő képmását a vízben. Felpillantott a fára.

– Te meg mit csinálsz odafent? – kérdezte.

A lány rémülten üldögélt, és nem szólt egy szót sem.

Az asszony arra kérte, hogy másszon le a fáról.

– Nem tehetem – válaszolta a lány -, mert a hercegre várok.

– Gyere le, kedveském, hadd fésüljem meg a szép hajadat! – mondta a ravasz asszony.

Olyan kedvesen szólongatta, hogy végül sikerült lecsalogatnia a fáról. A lány nem is sejtette, hogy a rút asszony valójában egy boszorkány. Az asszony a hercegről kérdezgette, és a lány el is mesélte, mi történt. Miközben a lány haját fésülte, a boszorkány egy gombostűt vett elő, és hirtelen beleszúrta a lány fejébe. Abban a pillanatban a szépséges leány galambbá változott, és elrepült.

Ekkor az asszony felmászott a fára, hogy megvárja a herceget, aki kis idő múltán meg is érkezett. Mikor az ifjú megérkezett, nagyon meglepődött, hogy a gyönyörű lány helyén egy ilyen csúfságot talált. Nagyon felmérgesedett, ám ekkor az asszony keserves sírásban tört ki, és elpanaszolta, hogy egy szörnyű átok sújtja, és egyik pillanatban szépséges leány volt, a másikban viszont olyan rút, akár egy vén boszorkány.

A herceg nagyon megsajnálta, lesegítette a fáról, és magával vitte a palotába.

Másnap korán reggel kelt, s mikor a kertjében sétálgatott, egy szép galamb repült el a kertésze mellett.

– Kedves, kertész – búgta a galamb –, hogy lehet, hogy a herceg, ezzel a gonosz tekintetű boszorkával él a palotájában?

Miután elrepült, a kertész odament a herceghez, és elmondta, mit kérdezett tőle a galamb.

– Mit kíván, felséged – kérdezte a kertész -, mit feleljek a galamb kérdésére?

– Mondd meg neki – válaszolta a herceg -, hogy boldog vagyok, és szép életem van.

A galamb másnap visszatért, és újra feltette a kérdést a kertésznek.

– Boldog, és szép élete van – mondta a kertész válaszul.

– Én szegény fejem – szólt a galamb. – Elveszett vagyok, és nem találom az életem értelmét.

A kertész ismét elmesélte a hercegnek, amit a madár mondott. A herceg most már nagyon kíváncsi lett a galambra, hát megparancsolta a kertészének, hogy fogja el madarat.

Következő nap, mikor visszatért, és megint feltette a kertésznek ugyanazt a kérdést, a kertész ismét azt válaszolta, amit a herceg mondott neki, majd egy óvatlan pillanatban elkapta a madarat, és egy selyemszalaggal megkötötte a lábát.

– Ezzel engem nem lehet csapádba ejteni – nevetett a galamb. A szalag lehullt a lábáról, és ő elrepült.

A következő napon, a galambot egy ezüstlánccal akarták elfogni, de a galamb ismét nevetve szállt el. Másnap a herceg egy aranyláncot adott a kertészének, hogy azzal fogja el a madarat.

– Az arany nem az én lábamra való – szólt a galamb, és ezúttal is elmenekült.

A herceg nagyon feldühödött, és drágakőből készíttetett egy láncot, hogy azzal kapják el a galambot. Mikor a galamb meglátta a drágakövekből fűzött láncot, egyenest a herceg kezére repült.

– Ez az a lánc, ami illik a lábamra – mondta, és megengedte, hogy a herceg megkötözze.

Amint a boszorkány meglátta, hogy a galambot elfogták, azt mondta a hercegnek, hogy nagyon rosszul érzi magát, és hogy erejét visszanyerje, arra kérte, készíttessen neki a galambból egy finom levest.

De a hercegnek nem volt szíve megölni a galambot, mert megszerette. Kézbe vette, cirógatta, dédelgette, s mikor a kis fejét megsimította, megtalálta benne a gombostűt, és kihúzta. A galamb azonnal visszaváltozott a szépséges leánnyá, és éppoly gyönyörű volt, ahogy a herceg otthagyta őt a fán a forrás mellett.

A lány elmesélte, hogy a boszorkány varázsolta el őt, a herceg pedig azonnal száműzte a gonosz teremtést a birodalomból.

A herceg és a citromból előbújt leány egy hét múltán megtartották menyegzőjüket, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

♥Vége♥