A nyúl

Consiglieri Pedroso meséje

Történt egyszer, hogy egy virágárus éppen a királyi palota előtt haladt el, s mikor a hercegnő megpillantotta az ablakából, azonnal leküldte hozzá a komornáját, hogy vegyen tőle virágokat. A növényeket aztán elültették a kertben, a hercegnő pedig minden nap figyelemmel kísérte fejlődésüket, és gondosan ápolta őket.

Egy napon, mikor a kertjében sétálgatott, és virágaiban gyönyörködött, egy nyulat látott elszaladni a növények között. Megkérte a komornáját, hogy próbálja meg elfogni. Miután sikerült elkapni az állatot, a lány megkötötte egy madzaggal. Folytatták a sétát a nyuszi társaságában, de alig tettek meg pár lépést, a nyúl kiszabadult, és elszökött.

A hercegnő nagyon elszomorodott emiatt, de a következő napon, ugyanabban az órában megpillantotta ismét a fürge állatot, és sikerült megint elkapniuk. Ezúttal egy kendővel kötötték meg, ám alig fordultak egyet, a nyuszi ismét kiszabadult, és eliszkolt. A hercegnő igen bánkódott, hogy a kis állat újra elhagyta, de hamar megvigasztalódott, mikor másnap a szokásos sétája közben újfent a nyulacskába botlott. Levette nyakából arany nyakláncát, és megkérte a komornát, hogy ezzel fogja meg a nyulat, mert ebből már biztosan nem tud megszökni. De hiábavalónak bizonyult ez a próbálkozás is, mert az állatnak megint csak sikerült elinalnia, és eltűnt a nyakékkel együtt.

A hercegnő visszatért a palotába, de annyira bánkódott a nyuszi eltűnése miatt, hogy egészen belebetegedett. A királyi orvosak mind megvizsgálták, és megállapították, hogy a hercegnő szerelmi bánattól szenved, amire nincsen gyógymód, de hogy csillapítsa szomorúságát, felírták neki, hogy sokat sétáljon és mulasson.

A hercegnőt különféle történetekkel igyekeztek felvidítani az udvarban, de senkinek sem sikerült mosolyt csalni az arcára.

Odalent a faluban egy kis házban élt két idős asszony, akik testvérek voltak. Egy nap így szólt egyikük:

– Nővérem, úgy döntöttem, hogy elmegyek a palotába, mert szeretném elmesélni a saját történeteimet a hercegnőnek. Azok biztosan elnyerik majd a tetszését.

– Ugyan, miért tetszenének neki a te meséid? – legyintett a másik. – A hercegnő bizonyosan ezerszer szebb történeteket is hallott már a te históriáidnál!

De hiába próbálta lebeszélni a testvérét, az makacsul ragaszkodott tervéhez, és elindult a palotába.

Útközben leült egy mérföldkőnél, hogy elfogyassza azt a kis kukoricáskenyeret, amit az útra becsomagolt. Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a kő alól egy szamár bújik elő aranyszínű táskával a hátán, de ami még ennél is furcsább volt, hogy látta a szamarat vezető kezeket, pedig senki emberfia nem volt az állat mellett.

Az asszony megvárta, míg a szamár visszatért, aztán belekapaszkodott az aranyszínű táskába, és követte őt a kő alá. A szamár egy csodaszép palotába vezette, ahol a nagyteremben egy terített asztal mindenféle finomsággal volt tele. Az asszony nekilátott a falatozásnak, s mikor befejezte a finom lakomát, körbenézett, és azt vette észre, hogy temérdek kéz szorgoskodik körülötte, csakhogy kezekhez tartozó embereket most sem látott.

Mikor leszállt az este, pihenőre tért. Reggel nagyon korán ébredt, s mikor kipillantott az ablakon, egy nyulat látott belépni a palotába a kertből. A nyúl egy szobába ment, ahol beült egy kádba fürdeni, és abban a pillanatban jóképű ifjúvá változott. Ezután egy tükör előtt megfésülködött, miközben így szólt:

’Ó, fésű, mely kisimítod hajamat,

Ó, szalagok, melyek körülfonjátok hajtincseimet,

Megmutatnátok nekem azt,

Ki miattam bánkódva, szerelmemért eped?’

A fiú ezután visszaváltozott nyúllá, és kiugrált a palotából.

Az asszony ezt követően megreggelizett, s mikor észrevette, hogy a szamár indulni készül, ő is vele tartott. Együtt bújtak elő a mérföldkő alól, az asszony meg egyedül folytatta útját a palota felé.

Mikor megérkezett, bebocsátást kért a hercegnőhöz, aki nem fogadta nagy lelkesedéssel, és amint meglátta, elfordult a fal felé. Ám az asszonyt ez csöppet sem zavarta, csak leült, és belekezdett a mondandójába. Úgy döntött, azt meséli el, ami idefelé jövet történt vele. Alig kezdett bele a nyúlról szóló történetbe, a hercegnő máris felült, és még az étvágya is megjött. Kért egy tányér levest, és megkérte az asszonyt, hogy folytassa az elbeszélést. Mikor az asszony a történet végére ért, a hercegnő megkérte, hogy vezesse el őt abba a palotába, ahol a nyulat látta. A hercegnő egészsége gyorsan javult, és amint teljesen rendbe jött, el is indult az asszonnyal és a komornájával a titokzatos palota felé.

A mérföldkőnél megvárták a szamarat, mindannyian megfogták, és együtt mentek a palotáig. A hercegnő megdöbbent, hogy milyen csodálatos építmény tárult a szeme elé. Odabent látta ő is a szorgos kezeket, csak embereket nem látott sehol. Sorra járták a szobákat és termeket. Hirtelen az egyik szobából a komorna éktelen sikoltozással szaladt elő. Mikor a hercegnő megkérdezte, hogy mi rémítette meg annyira, azt válaszolta, hogy látott egy halott embert. A hercegnő azt mondta neki, hogy ne törődjön vele, csak menjen vissza a szobába, de a lány úgy meg volt rémülve, hogy esze ágában sem volt visszatérni oda. Így a hercegnő maga lépett be a szobába. Odament a halotthoz, lelocsolta vízzel, és imádkozni kezdett. A következő pillanatban a halott ember életre kelt, és egy derék herceggé változott. Ez volt az az ifjú, akit az asszony nyúl alakjában is látott.

Egyszeribe az összes dolgos kéz testet öltött. Ők voltak a palota szolgálói, akik mind el voltak varázsolva. Az ifjú megköszönte a hercegnőnek, hogy segítségével megtört a varázslat, mely őt és udvarát sújtotta. A hercegnő megkérdezte, hogy mi ez a nagy készülődés a palotában. A herceg azt felelte, hogy éppen a napkeleti hercegnőt akarja feleségül venni.

– Hiszen én vagyok az a hercegnő!

– Akkor hát önt szánták nekem – mondta örömmel a herceg.

A menyegzőt egy hét múlva meg is tartották, és a hercegi pár nagy szerelemben élt együtt. Az idős asszonyt nagyon megbecsülték, hiszen neki köszönhették boldogságukat. De hiába volt része minden jóban az asszonynak, folyton szomorú volt, s mikor megkérdezték mi a baja, azt felelte, hogy nagyon szeretne hazatérni. Így végül az asszony elhagyta a palotát, és visszatért testvére mellé, mert nem tudott máshol boldog lenni, csak a saját kis otthonában.

♥Vége♥

Illusztráció: Virginia Frances Sterret