Egyszer régen élt egy király és egy királyné, akik bár évek óta házasok voltak, mégsem született gyermekük. Emiatt sokat búslakodtak, főképpen a királyné, aki annyira vágyott már egy gyermekre, hogy azt sem bánta volna, ha egy lónak a fejével születik.

– Istenem, adj nekem egy fiút – imádkozott egy nap -, az sem baj, ha lófejűként jön a világra!

Az ima után kiment a palota kertjébe sétálni, ahol egy idős asszonnyal találkozott.

– Tudom, hogy milyen nagy bánat nyomja a szívedet, amiért nincsen gyermeked – mondta az asszony -, de én most megjósolom neked, hogy kilenc hónap múlva fiad születik. De átkozhatod azt a napot, és úgy érezheted majd, hogy jobb lett volna, ha sosem születik meg, mert annak a gyermeknek nem ember-, hanem lófeje lesz!

A királynét nagyon elszomorította ez beszéd, ugyanakkor nem tudott úrrá lenni az örömén, hogy végre gyermeke lesz.

Hamarosan beteljesedett az öregasszony jóslata. A királyné áldott állapotba került, és a kellő idő múltán egy kis lófejű hercegnek adott életet.

Ahogy a kisherceg növekedett, a körülette élők hozzászoktak szokatlan külsejéhez, el is feledkeztek arról, hogy a fiú annyira más, mint a többi ember. Mikor a herceg nagykorú lett, édesapja elérkezettnek látta az időt, hogy megnősüljön. Készíttetett egy portrét a hercegről az udvari festőkkel, és a festményt elküldte a közeli és távoli birodalmak hercegnőihez, hátha valamelyiknek megtetszik az ifjú. Csakhogy egyetlen olyan hercegnő sem akadt, amelyiknek elnyerte volna a tetszését, egyiknek sem volt ínyére az a kilátás, hogy egy lófejű hercegnek legyen a felesége.

– Ugyan, miért lennék egy olyan hercegnek a felesége, akinek ló ábrázata van? Idővel gyerekeink születnének, és ők is mind olyanok lennének, akár az apjuk, sok lófejű csemete – vélte a legtöbb hercegnő fintorogva.

A herceg nagyon boldogtalan volt, úgy gondolta, sosem fog feleséget találni magának. Édesapja végső elkeseredésében úgy döntött, az se baj, ha nem nemesi rangú hölgy lesz a jövendőbeli, hát közhírré tétette, hogy bármilyen lány, legyen gazdag vagy szegény, ha feleségül akar menni a herceghez, jelentkezzen a palotában a színe előtt.

Úgy tűnt, hogy még a szegény lányok között sincsen olyan, aki vonzónak találná a herceget. Mikor a fiú már minden reményét elvesztette, egyszercsak eljött a palotába egy nagyon szegény, kopott gúnyába öltözött leány, aki felajánlotta kezét az ifjú trónörökös számára.

Ennek a lánynak volt három nővére, akik ahogy megtudták húguk házasodási szándékát, azonnal gúny tárgyává tették.

– Igazán szégyellhetnéd magad – mondták. – Mi idősebbek vagyunk nálad, és olyan földönfutók akárcsak te, de még így sem mennénk feleségül egy olyan herceghez, akinek lófeje van!

A legfiatalabb leány nem is figyelt a többiek csúfolódására, szilárdan elhatározta, hogy a herceg felesége lesz. Elkápráztatták a gyönyörű ruhák, drága ékszerek, és boldogan készült a menyegzőre. Másnap ki is hirdették, hogy három nap múlva megtartják az esküvőt. A hír örömére birodalomszerte nagy ünnepségeket tartottak az emberek. A herceg minden nap meglátogatta a leányt. Az esküvő előtti utolsó napon egy vidám embersereg haladt el a palota előtt. A felvonulók mögött utolsóként egy igen jóképű lovag közeledett, aki délcegen ült lova nyergében. Az összes lány csak őt bámulta. A három nővér is felfigyelt a lovagra, és így szóltak húgukhoz:

– Ha ehhez a deli lovaghoz mennél hozzá, azt még megértenénk, de hogy egy olyan csúfságot választottál, mint a herceg, az csak azt mutatja, hogy elment az eszed! Egy lófejű herceg feleségeként nem is válhat belőled igazi hercegné!

A lány megelégelte nővérei csúfolódását.

– Többé ne gúnyoljatok! – kiáltott rájuk mérgesen. –Tudjátok meg, hogy az a szép lovag, aki az ünneplők mögött haladt, ő a herceg, akihez feleségül megyek!

Abban a pillanatban egy fekete holló repült be az ablakon, és a szárnyával dühödten csapdosni kezdte a lányt.

– Te hálátlan teremtés! – károgta. – Mindent elrontottál! Már majdnem megtört az átok, és akkor együtt lehettünk volna, de így el kell mennem. Csak úgy találhatsz rám, ha vascsizmát húzol a lábaidra, és egész úton azt viselve elmész a Hollók Tornyához. Ha elég kitartó és bátor leszel, hogy megtedd a hosszú utat, akkor újra egymási lehetünk, de ha nem tudsz elmenni értem, soha többé nem láthatsz engem!

Ahogy e szavakat kimondta, a holló kirepült az ablakon, és eltűnt a messzeségben. A lány sírva borult a földre.

– Nyomorult és boldogtalan lettem a testvéreim miatt – zokogta keservesen.

Nem volt mit tenni, a lány készíttetett egy pár vascsizmát, felhúzta a lábára, és elindult, hogy megkeresse a Hollók Tornyát.

Egész álló nap megállás nélkül ment az orra után. Alkonyatkor megpillantott egy kunyhót, és afelé vette az irányt. Az ajtó zárva volt, odabent senkit sem látott, de vette a bátorságot, és bekopogtatott. Egy öregasszony hangját hallotta odabentről, aki megkérdezte, hogy ki van odakint.

– Egy szegény védtelen lány, aki éjjelre menedéket szeretne kérni – mondta kérlelő hangon a lány.

Az asszony kinyitotta az ajtót, és gondterhelt arccal pillantott a lányra.

– Tudod, kedveském, én szívesen beengednélek, de a fiam is itt él velem a kunyhóban. Ő a Déli Szél, és ha itt talál, szörnyű haragra gerjed, és nem tudom, mit fog veled tenni.

– Emiatt ne aggódjon, öreganyám! Ha itt végzem be életemet, abba is beletörődöm.

Az asszony még inkább megsajnálta a szomorú leányt, és végül beengedte. Odabent elbújtatta a hívatlan vendéget egy faládába, és jól rázárta a fedelet. Ám mielőtt a lány bebújt volna a ládába, elmesélte élete történetét, és megkérte az asszonyt, kérdezze meg a fiától, merre találja a Hollók Tornyát. Az asszony alighogy bezárta a ládát, nagy robajjal megérkezett a Déli Szél.

– Húúú! – szólt a fia.  – Emberszagot érzek!

– Nyugodj, meg, fiam – csitította az asszony -, nincs itt egy ember sem.

Miután a fia megnyugodott, az asszony elmondta, hogy arra járt egy lány, aki a Hollók Tornyát kereste.

– Én nem tudom, hogy merre van, de talán az Északi Szél tudja, hol van, tőle kéne megkérdezni.

Miután a Déli Szél hajnalban elhagyta a kunyhót, az asszony kiengedte a lányt a ládából, és útba igazította az Északi Szél otthona felé.

– Még egy jó tanácsot engedj meg, lányom – mondta búcsúzóul az asszony. – Azok a vascsizmák a lábaidon nagyon megnehezítik utadat, jobb lenne, ha megszabadulnál tőlük. A lépteidtől sosem fognak elkopni, de ha gyakran megvizezed őket, attól majd tönkremennek!

A lány megköszönte a segítséget, és folytatta útját. Egész álló nap megállás nélkül bandukolt, mígnem sötétedéskor elérte az Északi Szél kunyhóját.

Itt is egy idős asszony nyitott ajtót, aki az Északi Szél édesanyja volt. Ő is meghallgatta a lányt, aztán elbújtatta a fia elől egy faládába.

Mikor az Északi Szél nagy süvítéssel megérkezett, körbeszimatolt a házban.

– Shú! – üvöltötte. – Emberszagot érzek!

– Nyugodj meg, fiam, nincsen itt egy szál ember se!- nyugtatta az asszony.

Miután a Szél elcsendesedett, az anyja elmesélte neki a lány történetét, és megkérdezte, tudja-e merre kell mennie, ha meg akarja találni a Hollók Tornyát.

– Ezt egyedül csak az Északkeleti Szél tudja megmondani, nekem fogalmam sincs.

Mikor hajnalban az Északi Szél elment, a lány előbújhatott a ládából. Az asszony elmondta, amit a fiától hallott, aztán útba igazította az Északkeleti Szél kunyhója felé.

– És ne felejtsd el időnként megnedvesíteni a csizmáidat! – kiáltott az asszony a lány után.

A lány búcsút intett, és tovább ment, de nem felejtette el a jó tanácsot, ezért amikor csak víz közelében járt, meglocsolta a vascsizmáját. Kezdetben nagyon szomorú volt, mert nem úgy tűnt, hogy a víz bármilyen kárt is tenne a lábbeliben, de egy idő után a vas elkezdett rozsdásodni, és ennek igen megörült.

A lány éjt nappallá téve vándorolt, s már olyan régóta úton volt, hogy azt sem tudta hányszor kelt fel s nyugodott le a Nap a szeme előtt. Végül elérte az Északkeleti Szél otthonát. Ott ismét egy idős asszony fogadta, és elszállásolta egy faládában. Mikor megérkezett az Északkeleti Szél, hideg leheletével megtöltötte a kunyhót.

– Shhh, anyám! – mennydörögte. – Emberszagot érzek.

– Ugyan, fiam, tévedsz! – szólt az anyja, s miután elcsendesítette a fiát, elmesélte, hogy egy lány keresi az utat a Hollók Tornyához, majd megkérdezte, hogy tudja-e az odavezető utat.

– Tudom, hogyne tudnám! – felelte az Északkeleti Szél. – Ha a lány oda akar érni, akkor három nap három éjjel megállás nélkül kell mennie. De ha sikerül is elérnie a tornyot, nem tud bemenni, mert egy sereg holló őrzi, s azok halálra csípik, ha csak a közelükbe megy. A toronyban ugyanis egy elátkozott herceg él, azt őrzik. Ha a lány találkozni akar vele, meg kell várnia, míg ő előjön. A herceg a legnagyobb holló az összes madár közül. Miután a lány megtalálja, észrevétlenül köze kell hozzá merészkednie, erősen megragadnia a szárnyait, és szorosan tartani. Ha elengedi, a holló elrepül, és a lány soha többé nem találja meg.

Hajnalban, miután az Északkeleti Szél elment, az asszony kiengedte a lányt a faládából, és töviről-hegyire elbeszélte, amit a fia mondott neki.

A lány megköszönte a segítséget, és három nap három éjjel meg sem állt, míg oda nem ért a Hollók Tornyához. A vascsizma még mindig nem hullott le a lábáról, de ahogy rozsdásodott, a felrepedt vasdarabok alaposan összevagdalták a lábát, ezért minden lépés igazi kínszenvedés volt számára.

A torony körül több tucat holló repkedett. A lány egy szikla tövében bújt meg, onnan figyelte a madarakat, s ügyelt arra, nehogy észrevegyék. Három nap múltán észrevett egy hatalmas hollót közöttük, az volt a legnagyobb mind közül. Megvárta, míg leszáll a földre, és óvatosan megközelítette. Már éppen elérte a szárnyait, mikor a vascsizmák nagy reccsenéssel leváltak a lábáról. A holló ijedtében felreppent, de a lány az utolsó pillanatban megragadta a szárnyait, és olyan erősen szorította, hogy a madár nem tudott elmenekülni. A holló erősen küzdött, de mikor észrevette, hogy a menyasszonya az, aki erősen fogja őt, nem harcolt tovább, és visszaváltozott herceggé. Egy szempillantás múlva a többi holló is emberi alakot öltött, nemes urak és udvaroncok lettek mindannyian, a Hollók Tornya pedig szépséges kastéllyá vált.

Végre megtört az átok, ami a herceget előbb lófejűvé, később hollóvá tette. A jóképű herceg feleségül vette bátor és kitartó menyasszonyát, és attól kezdve boldogan éltek távol a lány irigy nővéreitől.

♣Vége♣

Illusztráció: John Dickson Batten rajza alapján