Consiglieri Pedroso meséje

lánykeshal

Élt egyszer egy asszony, akinek volt három leánya. A két idősebbiket nem érdekelte más, csak a szép ruhák és a drága ékszerek, idejük egy részét szórakozással, a másikat meg semmittevéssel, az ablakban nézelődve töltötték. A házimunka a legfiatalabb lányra maradt, aki el is végzett mindent lelkiismeretesen: főzött, mosott, takarított.

Egy nap az édesapa frissen fogott hallal tért haza, és odaadta a legkisebb lányának, hogy készítse el vacsorára. Ám a lánynak annyira megtetszett a sárga színű halacska, hogy nem akarta megölni, így hát megkérte az apját, hadd tartsa meg inkább. Az apa beleegyezett. A lány tüstént a szobájába vitte a halat, és vízbe tette, hogy kedvére úszkálhasson. Nővéreinek egyáltalán nem tetszett, amit húguk tett, és egész este csak azért nyafogtak, hogy megfosztották őket egy pompás hallakomától.

Éjjel, mikor a legkisebb lány már az ágyában feküdt, arra lett figyelmes, hogy a halacska beszélni kezd hozzá:

– Kedves megmentőm! Dobj engem a kútba, kérlek, dobj bele a kútba!

A hal olyan kérlelő hangon szólt, hogy a lány nyomban kivitte a kúthoz, és beledobta.

Másnap a lány kiment sétálni a kertbe, és a kúthoz lépett, remélve, hogy meglátja benne a halacskát. Nagyon vágyott rá, hogy ismét megpillanthassa, és ahogy a kút fölé hajolt, egyszercsak megszólította valaki a víz mélyéről:

– Kedves leány! Jöjj be a kútba! Jöjj be a kútba!

A lány nagyon megrémült, és azonnal elszaladt. Ám másnap, míg nővérei egy mulatságba mentek, ő ismét a kúthoz ment, ahol a hang újra megszólította. A lány úgy érezte, engedelmeskednie kell a hívó szónak, hát beugrott a kútba. Már majdnem elérte az alját, mikor megjelent előtte a sárga halacska, kézen fogta, és egy csodás aranypalotába vezette.

– Menj be a trónterem melletti szobába – szólt a hal -, és ölts magadra a legszebb ruhát, amit ott találsz, s hozzá a lábadra illő aranycipellőt. Azt szeretném, ha elmennél abba a bálba, melyre a nővéreid is hivatalosak voltak. Ha elkészültél, menj haza. Ott várni fog rád egy hintó, ami elvisz a bálba. De jól vigyázz! Gyere vissza, mielőtt a nővéreid hazaindulnának, hogy ne vegyék észre, hogy elmentél. És ne feledd: a boldogság már vár rád valahol!

A lány felvette a legszebb ruhát, majd a hintó elvitte a bálba, ahol mindenki csak őt csodálta. Amint a bál a végéhez közeledett, sietve elhagyta a díszes társaságot. Csakhogy a nagy sietségben elhagyta az egyik cipellőjét, amit maga a király talált meg. A lány szépsége elbűvölte, s elhatározta, hogy nem lehet más a felesége, csakis ez a gyönyörű hölgy. Közhírré tétette, hogy az a lány lesz a párja, kinek a lábára illik az aranycipellő.

Mikor a lány hazaért, rögtön a palotába sietett, levetette drága ruháját, és már ment is volna haza, mikor a hal megállította:

– Este gyere vissza hozzám légy szíves, mert szeretnék kérni tőled valamit!

A lány megígérte, hogy visszajön. Mikor a nővérei hazaértek, ő már a konyhában tüsténkedett. A két idősebb leány pedig nem győzte lelkendezve mesélni, hogy micsoda szépséges lány jelent meg a bálon, aki olyan drágakövekkel és arannyal dísztett ruhát viselt, amilyent még életükben nem láttak. Arról is beszámoltak, hogy a lány elhagyta az egyik aranycipellőjét, és hogy a király eltökélte, hogy az lesz a felesége, akinek a lábára illik a cipő – majd hozzátették, hogy bizony, ők is szerencsét akarnak próbálni. Miután a szóáradatuk végére értek, elmentek, húguk pedig visszasietett a kúthoz, ahogy ígérte. A hal, amint meglátta, reményteli hangon kérdezte tőle:

– Hozzám jönnél feleségül?

A lány nagyon meglepődött.

– Hogyan is lehetnék én egy halnak a felesége? – kérdezte.

Ám a sárga hal annyira kitartóan könyörgött, hogy a lánynak végül megesett rajta a szíve, és belegyezett, hogy a felesége legyen.

A hal abban a pillanatban jóképű ifjúvá változott.

– Tudd, meg, kedves megmentőm, hogy én egy elvarázsolt herceg vagyok, és annak a királynak a fia, aki feleségül kívánja venni azt a lányt, kinek a lábára illik az aranycipellő. Ha majd rád talál, és megkérdezi, hogy hozzámész-e feleségül, utasítsd vissza, és mondd el neki, hogy már eljegyezted magad velem, az ő fiával, akit elátkoztak. Amint ezt meghallja, értem fog küldetni, hogy végre viszontláthassuk egymást.

A lány ezután elbúcsúzott a hercegtől. Odahaza szembetalálkozott nővéreivel, akik éppen a palotából térek haza, és csalódottabbak nem is lehettek volna, ugyanis az aranycipellő egyikük lábára sem illet.

– Én is elmegyek, hogy felpróbáljam azt az aranycipellőt! – szólt a legifjabb lány.

– Méghogy te! – kiáltottak a nővérei felháborodottan. – Micsoda szégyentelen lány vagy! Hát csak menj, ha akarsz, és mutogasd a kicsiny, kecses lábaidat a királynak!

A lány el is ment a palotába, de olyan szegényesen volt felöltözve, hogy az őrök nem akarták beengedni. Történetesen azonban a király éppen az ablakában állt, és megparancsolta az őröknek, hogy bocsássák be a lányt. Alig dugta be a lábát az aranycipellőbe, máris látszott, hogy tökéletes illik rá, és a király rögvest kijelentette, hogy más nem is lehetne a királyné, csakis ő.

A lány azonban hamar tudtára adta, hogy ez nem lehetséges, mert már eljegyezte magát őfelsége fiával, aki olyan régóta el van varázsolva. A király nem tudta leplezni örömét, hogy végre viszontláthatja a fiát. Azonnal érte küldetett. A herceget hazahozták, és nyomban meg is tartották az esküvőt. Nagy volt az öröm a palotában, a mulatság több napig tartott. Hamarosan a herceg megörökölte apjától a trónt, és ő lett a birodalom királya. A királyné nővérei pedig azóta sem tudják elhinni, hogyan érhette ilyen szerencse a testvérüket, és még ma is sárgák az irigységtől, ha ugyan meg nem haltak.

Illusztráció: Joseph Jacobs rajza alapján