A boszorkány lánya

Consiglieri Pedroso meséje  

          

Élt egyszer egy boszorkány, akinek egyetlen leánya, Guiomar, egy hercegbe volt szerelmes. A boszorkány ellenezte, hogy a két fiatal összeházasodjon, ezért a lány arra kérte a herceget, hogy öltözzön szegényes gúnyába, és mikor az anyja nincsen otthon, jöjjön el a házukhoz. A herceg így is tett. A lány beengedte a rongyos ruhájú ifjút, s mikor a boszorkány hazatért, azt mondta neki, hogy hívatlan vendégük egy szegény koldus, aki menedéket kért éjszakára, mert nincsen hová mennie.

– Ha ez így van, hát itt maradhat – mondta a boszorkány. – Ám cserébe reggelre egy teli edény fenyőgyantát kell hoznia nekem!

A herceg nagyon elkeseredett, mert fogalma sem volt arról, hogyan teljesítse ezt a kívánságot. De Guiomar, aki értett valamicskét a varázsláshoz, hamar megnyugtatta.

– Emiatt ne fájjon a fejed! Ismerek egy olyan helyet, ahová ha éjjelre kiteszed az edényt, reggelre megtelik fenyőgyantával. De anyámnak ne szólj arról, hogy én segítettem neked!

A herceg elvitte az edényt oda, ahová a lány tanácsolta, s reggelre láss csudát, színültig megtelt gyantával, s ő boldogan vitte a boszorkány elé.

– Ha-ha-ha! – nevetett fel a boszorkány az edény láttán. – Biztosra veszem, hogy Guiomar segített neked!

A herceg tagadta, hogy a lány segítette volna, a boszorkány pedig újabb kéréssel állt elő.

– Holnapra ültess a kert végébe tíz sor szőlőtőkét, aztán éjjel hozz nekem egy kosár szőlőt róluk!

Búsult erősen a herceg, hogy ezt aztán lehetetlen teljesíteni, hiszen hogyan teremne egy olyan növényen szőlő, amit csak röviddel előtte ültetett el. Ám Guiomar mosolyogva lépett oda hozzá.

– Látom, nagyon elszomorodtál, de ne aggódj cseppet se, csak menj, és ültesd el a szőlőket. Éjjel, mikor visszatérsz, roskadásig lesznek szőlőfürttel, s teleszedheted a kosarat.

A herceg mindent úgy tett, ahogy a lány mondta neki, s alig nyugodott le a nap, ő máris vitte a kosár szőlőt a boszorkányhoz.

– Ha-ha-ha! – nevetett a boszorkány. – Ebben is Guiomar keze van!

A herceg ezúttal is erősködött, hogy a lány nem segített neki. Guiomar úgy döntött, hogy még mielőtt az anyja újabb próbatételt ötlene ki, a következő napon elszökik a herceggel. Induláskor a lány három könnycseppje lehullott a küszöbre, mert bánkódott egy kicsit, hogy így kell elhagynia a szülői házat.

Mikor a boszorkány hazaért, bekopogtatott az ajtón, de a lány nem felelt. Helyette az egyik könnycsepp szólalt meg:

– Ki az? – kérdezte.

– Én vagyok az, Guiomar, az anyád. Nyiss ajtót!

– Guiomar elszökött itthonról – szólt a második könnycsepp.

– Kivel? – kérdezte a boszorkány izgatottan.

– Egy ifjú legénnyel – válaszolt a harmadik könnycsepp.

Több se kellett a boszorkánynak, rögtön szólt Guiomar apjának, hogy siessen a lánya után, és hozza haza tüstént.

Az apa el is indult sebesen, ám Guiomar, mikor visszanézett, észrevette, hogy apja a nyomában van. Nem volt hová rejtőzniük a herceggel, ezért az ifjút úttá varázsolta, ő maga meg öregemberré változott.

– Kedves öregapám – szólította meg az apja, mikor odaért melléje. – Nem látott véletlenül egy szép leányt és egy ifjú legényt errefelé?

– Magányosan bandukolok utamon, diót s gesztenyét árulok! És egy teremtett lelket sem láttam még az úton – válaszolta az öregember.

Az apa csalódottan ment haza, s mindent elmesélt a feleségének.

– Ó, te balga! – csattant fel a boszorkány. – Guiomar volt az az öregember, akit megszólítottál, csak jól rászedett téged. Fuss vissza, és hozd haza azonnal.

Az apa ismét Guiomar után eredt, de a lány most is hamar észrevette, hogy közeledik. Ezúttal szerzetessé változott, a herceget pedig kolostorrá varázsolta.

Mikor az apa odaért hozzájuk, megkérdezte a szerzetestől:

– Nem láttál erre egy leányt egy legénnyel, kedves barát?

– Megkondultak a harangok, a misére hívnak. Siessünk, el ne késsünk, mert az atya már az oltárnál vár!

– Én nem a misére tartok – mondta az apa feldúltan. – Arra felelj, hogy láttál-e egy leányt s egy ifjút mellette!

De a szerzetes nem válaszolt, csak megismételte, amit az imént mondott. Guiomar apja csalódottan és bosszúsan ment haza. Miután elmondta a feleségének, mi történt, az mérgesen kifakadt:

– Jaj, te bolond! Hát megint sikerült becsapnia téged! Guiomar volt a szerzetes, akivel beszéltél. De már látom, hogy téged nem küldhetlek utána, mert harmadjára is lóvá tenne. Én magam megyek utána!

Mikor a lány meglátta, hogy az anyja szegődött a nyomukba, remegve sóhajtott fel.

– Jaj nekünk! Édesapámat sikerült megtévesztenem, de nem tudom, hogyan rejtőzhetnénk el anyám szeme elől!

Rövid gondolkodás után eszébe jutott valami. A herceget folyóvá változtatta, belőle meg egy kis angolna lett. Miután anyja a folyóparthoz ért, egy pillanat alatt megtalálta a lányát.

– Guiomar, gyere ide hozzám! – ismételgette a boszorkány.

De a kis angolna minden egyes hívó szóra megcsapta a farkát, így jelezve anyjának, hogy nem akar hozzá menni.

A boszorkány elvesztette a türelmét, és elhatározta, hogy megátkozza a lányát.

– Halld szavam, Guiomar! Nem leszel boldog a herceggel, mert amint visszatér a palotájába, az első ember, aki megcsókolja, el fog téged feledtetni örökre.

Miután ezt elmondta, a boszorkány hazament, Guiomar és a herceg pedig visszaváltoztak. Folytatták az útjukat a palota felé, de a lány minduntalan figyelmeztette a herceget, hogy ne feledkezzen meg az átokról, és ne engedje meg senkinek, hogy megcsókolja.

Hazaérve a herceg nem engedte sem édesanyjának, se húgainak, hogy csókkal köszöntsék, de legkisebb testvére, mikor másnap mély álomban találta őt a szobájában, egy csókot nyomott az arcára. Mikor a herceg felébredt, és meglátta Guiomart, nem ismerte fel.

A lány tudta, hogy beteljesedett anyja átka, ezért kiköltözött a palotából. De nem ment messzire. Egy kis házikóba költözött, ami éppen szemközt állt a palotával.

A hercegnek volt három kamarása, s egy napon egyikük meglátta a lányt a trónterem ablakából.

– Ki lehet az a lány, aki a palotával szemben lakik? – kérdezte társaitól. – Elmegyek hozzá, és talán megengedi, hogy beszéljek vele.

Mikor bekopogott a lány házának ajtaján, Guiomar kedvesen fogadta, és arra kérte, jöjjön vissza estefelé, ha beszélni szeretne vele.

Már erősen szürkült, mikor a kamarás visszatért, s ott találta Guiomart a sötét szobában.

– Már szinte éjjel van, és a szolgálóm mégsem hozott nekem gyertyát, hogy a világosságról gondoskodjon! – sopánkodott a lány.

A kamarás felajánlotta a segítségét, de hiába próbálta többször is meggyújtani a gyufát, sehogy sem sikerült neki, csak az ujját sértette meg. Mikor az első vércsepp kihullott az ujjából, jobbnak látta, ha otthagyja a lányt, és inkább visszamegy a palotába. Ott elmesélte a többi kamarásnak, milyen különös dolog történt vele. Felkeltette társa érdeklődését, aki másnap maga látogatott el Guiomar házába. A lány beengedte, s beszélgetni kezdtek. Csakhamar a lány köhintett egyet, majd így szólt:

– Gyötör a szomjúság, és a szolgálóm elfelejtett vizet hozni nekem.

A kamarás szeretett volna maga segíteni, odalépett az asztalhoz, ahová egy pohár és egy kancsó víz volt kikészítve. De mikor vizet akart tölteni a pohárba, a víz ahelyett, hogy a pohárba ment volna, ráömlött a ruhájára, és alaposan eláztatta. A kamarás rögtön elhagyta a házat, és a palotában bosszúsan mondta el társainak, hogy milyen furcsaság esett meg vele.

A harmadik kamarás is nagyon kíváncsi lett a lányra, elindult ő is, hogy felkeresse.

Alighogy leültek beszélgetni, erős szél fújt be az ablakon át.

– Ó, milyen huzat van idebent – jajgatott a lány -, s a szolgálóm elfelejtette bezárni az ablakot!

A kamarás az ablakhoz ment, hogy becsukja, de mikor odament, az ablak eszeveszett csapkodásba kezdett. Minél jobban próbálta bezárni, az ablak annál erősebben csapott vissza rá, s végül annyi ütést kapott a jóember, hogy megelégelte, és elszelelt.

Mikor a palotában megjelent kék foltokkal az arcán, elmesélte a többieknek, mi történt vele. Éppen akkor járt arra a herceg, s megkérdezte tőlük, miért panaszkodnak annyira.

A kamarások elmesélték, hogyan jártak a különös lánnyal, s úgy felkeltették a herceg kíváncsiságát, hogy az ifjú úgy döntött, ő is felkeresi a lányt, hogy lássa, vele mi fog történni. Guiomarnak éppen ez volt a célja. Amint a herceg belépett a ház ajtaján, bűbájt szórt rá, hogy a herceg emlékezzen arra, mi történt azután, hogy elszöktek az anyjától.

A herceg útját egy ajtó állta, s amint belépett rajta, ott találta az utat és az öregembert maga előtt.

– Magányosan bandukolok utamon, diót s gesztenyét árulok! – szólt az öregember.

A herceg továbbment a következő ajtóhoz. Mikor belépett, ott állt a kolostor, s mellette a szerzetes, aki ezt mondogatta:

– Megkondultak a harangok, a misére hívnak. Siessünk, el ne késsünk, mert az atya már az oltárnál vár!

A herceg emlékezett rá, hogy e szavakat már hallotta korábban. Tovább ment a harmadik ajtóhoz, ahol megtalálta a folyót, és benne a kis angolnát. Abban a pillanatban minden eszébe jutott, amit a boszorkány átka kitörölt az emlékezetéből. Térdre borult Guiomar előtt, hogy így kérje a bocsánatát, amiért elfelejtette őt. Miután megtartották az esküvőt, boldogan éltek, s többé semmilyen átok, varázslat vagy boszorkányság nem zavarta meg az életüket.

♥Vége♥

Illusztráció: Helen Stratton

Guiomar ejts: Gijomar