Az alvó szépség

Charles Perrault meséje 

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy királyi pár, akik nagyon szomorúak voltak, mert sokáig nem lehetett gyermekük. Egy nap azonban imáik meghallgatásra találtak, és a királyné egy lánygyermeknek adott életet. A gyermeknek pompás keresztelőt tartottak. A királyság összes tündére hivatalos volt az ünnepségre, akik mind a kis hercegnő keresztanyjává váltak, és mesés ajándékokkal halmozták el a csöppséget. A keresztelőt követően mindenki a királyi palotába ment, ahol fenséges lakoma várta az egybegyűlteket. Az asztalnál mindenféle finomsággal kínálták őket, a tányérok mellett gyémánttal és rubinttal kirakott evőeszközök sorakoztak. Miután mindannyian elhelyezkedtek, és már éppen nekiláttak volna az étkezésnek, váratlanul belépett a terembe egy nagyon öreg tündér. Ezt a tündér nem hívták meg a keresztelőre, mert már éppen ötven esztendeje nem hallottak semmit felőle, és a király azt gondolta, hogy talán már meg is halt. Azonnal meginvitálta az asztalhoz, és rendelt neki egy étkészletet, de az öreg tündérnek már nem jutott az arany étkészletből, mert abból éppen csak hét darab volt csináltatva. Eljött az idő, hogy a tündérek átadják ajándékaikat a kis hercegnő számára. Az első tündér azt kívánta, hogy a hercegnő legyen a legszebb teremtés a világon, a második ajándéka az volt, hogy eszes legyen, mint egy angyal, a harmadik kecsességet, a negyedik tökéletes tánctudást ajándékozott, az ötödik azt kívánta, hogy olyan hangja legyen, mint egy csalogánynak, a hatodik pedig azt, hogy a hercegnő a világ összes hangszerén tökéletesen tudjon játszani.

Végül előlépett az öreg tündér, aki szörnyű átkot szórt a gyermekre. Azt mondta, hogy a hercegnő kezét meg fogja szúrni egy orsó, és meg fog halni a sebtől. Azzal az öreg tündér el is ment.

Az egész társaság reszketett a hetedik tündér szavai hallatán, ám ekkor az egyik fiatal tündér így szólt a királyhoz és a királynéhoz:

– Ne aggódjatok, lányotok nem fog meghalni. Ugyan nem áll hatalmamban visszavonni az öreg tündér varázslatát, de meg tudom változtatni. A hercegnő kezét valóban meg fogja szúrni egy orsó, de ő nem fog belehalni, csak nagyon mély álomba merül száz esztendőre. Mikor ez a hosszú idő véget ér, eljön majd egy ifjú herceg, aki felébreszti őt.

A király azonban ennyivel nem érte be, teljes biztonságban akarta tudni gyermekét, ezért megparancsolta, hogy ahány orsó csak van szerte az országban, azt mind meg kell semmisíteni, és halállal lakol, aki a házában orsót rejteget.

Eltelt tizenhat esztendő, a hercegnő szép fiatal lánnyá cseperedett. Egy napon a királyi pár kirándulni ment, lányukat pedig egyedül hagyták a palotában. A fiatal hercegnő unalmában ide-oda szaladgált egyik teremből a másikba, végül felszaladt a torony kicsi szobájába. A szobában egy kedves öregasszony ült egy rokka előtt, és éppen egy orsóra tekerte a fonalat. Ez az asszony sosem hallott a király parancsáról.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte kíváncsian a hercegnő.

– Éppen fonalat sodrok, gyermekem.

– Jaj, de érdekes! – lelkendezett a hercegnő. – Kipróbálhatom én is?

– Persze – mondta az asszony.

A hercegnő leült a rokkához, de mivel még sosem csinált ilyet, ügyetlen volt, és az orsó megszúrta az ujját. Abban a pillanatban ájultan esett a földre.

Az öregasszony segítségért kiáltott. Ekkor érkezett meg a király, aki rögtön a toronyba sietett. Elszomorodott, mikor meglátta, hogy beteljesült az átok, de tudta, hogy ez egy napon úgyis bekövetkezik, ezért már felkészült arra, hogy mit kell tennie. Úgy tett, ahogy annak idején a jó tündér mondta neki: lányát a palota legszebb szobájában fektette le, arannyal és ezüsttel hímzett paplanra. Ahogy a hercegnő ott feküdt, olyan volt, mint egy angyal, az arca halvány rózsaszín, szája mint a vörös korall. A szeme le volt hunyva, de a király hallotta, amint lassan lélegzik, így tudta, hogy lánya nem halt meg.

A jó tündér, aki annak idején megváltoztatta a gonosz átkot, többezer mérföldnyire volt éppen a palotától, ám amint megtudta, mi történt, azonnal eljött tüzes szekerén, amit sárkányok húztak. A tündér varázspálcájával megérintett mindenkit a palotában – a királyi párt kivéve – az összes szolgálót, cselédlányt, szakácsot és udvaroncot, hogy azok is elaludjanak, és akkor ébredjenek csak fel, mikor a hercegnő is magához tér, hogy ha kell neki valami, legyen kit szólítania, és ne érezze magát egyedül.

A király és a királynő elbúcsúztak gyermeküktől, homlokon csókolták, aztán elhagyták a palotát, és a kapura kiakasztottak egy kiáltványt, melyben azt írták, hogy senki ne merjen a palota közelébe menni. Valójában nem volt rá szükség, hogy így védjék meg a palota nyugalmát, mert a következő pillanatban a kertben mindenhonnan tüskés bokrok törtek elő a földből, és körös-körül olyan sűrűn benőttek mindent, hogy csak a palota tornyának csücske látszódott ki. Nem tudott volna azon átjutni se ember, se állat. Így tett a tündér, hogy senki kíváncsi emberfia se háborgathassa a hercegnő álmát.

Elmúlt a száz esztendő, és a birodalomban akkor már egy új király uralkodott. Az uralkodó egy nap vadászni indult, mikor észrevette a távolban a tüskével benőtt palota tornyát. Megkérdezte a szolgálóitól, hogy milyen palota az ott, és hallott-e már valaki a hírét. A szolgálók elmondták, amit az emberektől hallottak, mert bizony sok legendás és fura történetet találtak ki az elmúlt hosszú idők során. Egyikük azt mondta, hogy úgy tudja,  az egy régi romos kastély, amit szellemek laknak. A másik szerint varázslók és boszorkányok tanyája, akik ott tartják összejöveteleiket. A legtöbben viszont azt gondolták, hogy egy hatalmas ogre lakik ott, és oda viszi megenni azokat a gyermekeket, akiket el tud kapni.

Ott volt a király fia is, a herceg, aki nem tudta, melyik történetet higgye el. Odalépett hozzá egy idős parasztember, és azt mondta neki:

– Engedd meg hercegem, hogy elmondjam, mit hallottam az apámtól ötven évvel ezelőtt, akinek még a nagyapja mondta el azt a történetet, miszerint abban a palotában a világ legszebb hercegnője fekszik, aki arra ítéltetett, hogy száz évig aludjon, és egy herceg fogja felébreszteni mély álmából.

Több se kellett a hercegnek, rögtön elindult, hogy közelebbről is szemügyre vegye a palotát, és utánajárjon a dolognak. A tüskés bokrok látványa alaposan megijesztette, de ahogy haladt a palota bejárata felé, a félelmetes ágak sorra félre hajlottak az útjából, és amint tovahaladt, a háta mögött újra összezáródtak. Mikor eljutott a palota középső udvarára, földön fekvő emberek látványa fogadta, akikről első pillantásra mindenki azt gondolta volna, hogy már jobblétre szenderültek, de a herceg a rózsás arcszínükből tudta, hogy ők is csak alszanak, akár a hercegnő. Bement a palotába, ahol szintén alvó cselédekbe és szolgálókba ütközött, míg el nem jutott abba szobába, ahol a hercegnő feküdt. A herceg még életében nem látott olyan gyönyörű lányt. Csodálattal nézte az alvó szépséget, aztán letérdelt az ágya mellett, és a homlokát ráhajtotta a lány kezére.

A hercegnő abban a pillanatban kinyitotta a szemét, és hálás tekintettel nézett a hercegre:

– Te vagy az hercegem! Oly sokáig vártam rád!

Az ifjút olyan boldoggá tették a lány szavai, hogy menten beleszeretett. Hosszan elbeszélgettek, és a lánynak is sok mesélnivalója volt, mert bár aludt, a jó tündér a hosszú idő alatt kellemes álmokkal örvendeztette meg.

Hamarosan magához tért a palota összes szolgálója is, akik majd meghaltak az éhségtől, így a hercegnő első dolga az volt, hogy gazdag lakomával örvendeztessen meg mindenkit. Egész éjjel tartott a mulatság, a herceg is csak másnap búcsúzott el a hercegnőtől, hogy hazatérjen.

Apja és anyja már nagyon aggódtak miatta. A herceg azt mondta nekik, hogy eltévedt az erdőben, de megszállt egy paraszt házában, aki meg is vendégelte őt. Apja el is hitte a szavait, de anyja gyanakvóbb volt, és észrevette, hogy fia minden nap elment valami kifogást találva. A királyné úgy gondolta, hogy fia biztosan szerelembe esett egy lánnyal, de hiába faggatta őt, a herceg nem árulta el a titkát. Eltelt két esztendő, a herceg és a hercegnő szerelméből két gyermek született: egy gyönyörű kislány, Aurora, és egy még nála is szebb kisfiú, akit Napnak hívtak.

A királyné továbbra is folyton kérdezgette a fiát, hogy árulja el, hová megy nap mint nap, de a herceg hajthatatlan volt. Történt ez azért, mert tudta, hogy anyja az ogrékkal áll rokonságban, és megvan benne az a hajlandóság, ami az ogrékban: szívesen megenné a gyerekeket. Ahányszor csak gyermeket látott, a királynénak mindig nagy erőt kellett vennie magán, hogy rájuk se nézzen. A herceg ezért nem árulta el, hogy családja van.

Két év múltán, mikor királyi apja elhunyt, és ő lett az uralkodó, bejelentette, hogy megházasodik, és ekkor hozta el feleségét és két gyermekét palotájába.

A házasság után háború tört ki a szomszédos birodalommal, és a király elment a csatába. Édesanyja pedig megígérte, hogy vigyázni fog a feleségére és két gyermekére. A biztonság kedvéért elküldte őket egy erdei házba, hogy ne is lássa őket, mert félt, hogy nem tudná legyőzni a gyermekek iránt érzett borzasztó éhségét.

Néhány nap múlva azonban ő maga ment el meglátogatni őket, és arra utasította a szakácsot, hogy a kis Aurórát készítse el neki vacsorára. A szakácsnak a lélegzete is elakadt bánatában, de tudta, hogy nem szabad játszani egy ogréval, hát elindult a kis Auróra szobájába egy nagy késsel, hogy végezzen vele. Mikor megérkezett a kislány boldogan szaladt oda hozzá, hogy egy kis cukrot kérjen tőle. A szakács megenyhült, még a kést is kiejtette a kezéből. Kiment a hátsó udvarra, ahol megölt egy bárányt. Ezt szolgálta fel a király anyjának, aki azt mondta, hogy még életében nem evett ilyen finomat. A szakács eközben a kislányt elrejtette a felesége házában.

Pár nappal később a király gonosz anyja megparancsolta a szakácsnak, hogy ezúttal a kisfiút főzze meg vacsorára. A szakácsnak viszont ezúttal sem volt szíve megtenni a kérést, és ismét egy bárányt főzött meg, azt tálalta fel az ogre királynénak, a kisfiút pedig elvitte a feleségéhez, hogy ott bújtassa el.

Az ogre királyné éhségét még ez sem csillapította, pár nap múlva azt kérte a szakácstól, hogy az ifjú királynét szolgálja fel vacsorára. A szakács felment a királyné szobájába, hogy elvégezze az utasítást, de nem tudta megtenni, helyette mindent elmondott, és azt is, hogy a gyerekeket biztonságban elrejtette a házában. A fiatal királynét is odavitte, aztán megölt ismét egy bárányt és azt vitte vacsorára a király anyjának. Miután belakmározott, nagyon elégedett volt, hogy megette mind a hármat. Kitalálta, hogy ha majd hazatér a fia, azt fogja neki mondani, hogy farkasok ölték meg a feleségét és két gyermekét.

Egyik nap, mikor az udvaron sétált, gyermekhangot hallott, és rögtön elindult a hang irányába. Ahogy közeledett, felismerte a kis Auróra hangját, aztán meghallotta a kisfiút és édesanyjukat is. Szörnyű haragra gerjedt, amiért csúful becsapták őt. Kerített egy hatalmas fazekat, és úgy döntött, hogy nem csak a királynét, és két gyermekét, hanem a szakácsot, a feleségét, és az összes cselédet is megfőzi benne, és mindet megeszi.

Szolgáival elfogatta őket, és már éppen parancsot adott, hogy dobják őket a forró üstbe, mikor megérkezett a fia. A király rögtön kérdőre vonta, hogy milyen borzasztó dolog történik itt, ogre anyja viszont nem válaszolt, hanem ő maga ugrott bele az üstbe, és szörnyethalt.

A király nagyon szomorú volt, hiszen mégiscsak az édesanyja volt, de hamar megvigasztalódott szép feleségével és bájos gyermekeivel.

♥Vége♥

Illusztráció: Alexander Zick és Walter Crane

 

Elsőként Charles Perrault francia meseíró írta le ’Az alvó szépség’ történetét, később a Grimm testvérek vetették papírra egy kicsit másképp, és ők nevezték el a hercegnőt Csipkerózsikának.